A TISZA párt gazdasági tervei között akad néhány igazán érdekes, sőt bátor javaslat – és nem azért, mert feltétlenül forradalmi ötletekről van szó, hanem azért, mert a megvalósításuk komoly kihívást jelent. Vendégmunkás-tilalomtól milliárdos vagyonadóig, nyugdíjas SZÉP-kártyától kriptószabályozásig: öt pontot vettünk górcső alá reálisan, politikai elfogultság nélkül.
A programban szereplő ötletek egy részének van európai előképe, más részük itthon sem ismeretlen eszköz – csak eddig más összefüggésben került elő. Az alábbi öt pontot nem politikai szemszögből vizsgáljuk, hanem azt nézzük meg, milyen gazdasági logika áll mögöttük, és hol vannak a megvalósítás kritikus pontjai. Mert egy gazdaságpolitikai intézkedés végeredményét ritkán az alapötlet dönti el – sokkal inkább a kivitelezés részletei.
1. Az EU-n kívüli vendégmunkások tömeges behozatalának leállítása
A TISZA programja szerint 2026. június 1-től további intézkedésig nem adnának ki új munkavállalási engedélyeket az EU-n kívüli vendégmunkásoknak. Ez nem a már itt dolgozók azonnali hazaküldéséről szól – hanem arról, hogy megállítják az új belépők áramát.
A mögöttes logika érthető, ahol sok alacsonyabb bérigényű külföldi munkavállaló jelenik meg, ott gyengülhet a hazai munkavállalók alkuereje. A program ezt bérvédelmi és foglalkoztatáspolitikai eszközként pozicionálja – az az üzenet, hogy a munkahelyek elsősorban a magyar munkavállalóknak legyenek elérhetők.
A valóság azonban árnyaltabb. A vendégmunkások zöme olyan pozíciókat töltött be – például gyártósorokon –, amelyeket magyar munkavállalók azon a béren nem vállaltak el. Ha ezek a helyek felszabadulnak, két kimenetel lehetséges:
1. Magyar munkavállalók átveszik a pozíciókat változatlan béren. Ez az optimista forgatókönyv – a munkahelyek megmaradnak, csak más tölti be őket.
2. A magyar munkavállalók nem jelentkeznek az alacsony bérű állásokra. Ebben az esetben a cégeknek emelniük kell a béreket, hogy vonzóvá tegyék a pozíciókat. Ez azonban tovagyűrűző hatásokat indít el:
- Ha a cég át tudja hárítani a magasabb bérköltséget az áraiban, a munkavállalóknak és a cégnek egyaránt jó – a fogyasztóknak viszont valamivel drágábban kell megvenniük a terméket.
- Ha a cég nem tudja érvényesíteni az áremelést, csökken a marzsa. Kis mértékben ez elviselhető, de komolyabb nyomás esetén felmerülhet a gyár kitelepítése – elvégre ha a munkaerőt nem lehet importálni, a gyárat talán ki lehet vinni oda, ahol olcsóbb.
Ezek szélsőséges forgatókönyvek, de egy ilyen intézkedés nyomán biztosan lesznek cégek, amelyek nem tudják majd folytatni tevékenységüket Magyarországon. Az alapgondolat tehát nem rossz – de a végrehajtáson nagyon sok múlik.
2. Egyszázalékos vagyonadó az egymilliárd forint feletti vagyonokra
Ez az egyik leggyakrabban félreértett pont. A program nem azt mondja, hogy valaki az egész vagyona után fizet évi 1 százalékot – hanem kizárólag az egymilliárd forint feletti vagyonrészre vonatkozna az adó. Aki 1,4 milliárd forintos adóköteles vagyonnal rendelkezik, az nem 14 millió, hanem csupán 4 millió forintot fizetne évente.
Gazdaságilag ez klasszikus redisztributív eszköz: a nagyvagyonúak nagyobb részt vállaljanak a közteherviselésből, miközben az alacsonyabb jövedelműek adóterhét csökkenteni lehet. A magyar költségvetés egyébként sincsen jó állapotban – és a bevételnövelés ebben az esetben nem az átlagembert terhelné.
A kulcskérdés azonban mindig ugyanaz, hogy mi számít pontosan vagyonnak, és hogyan értékelik azt? Ingatlan, cégtulajdon, külföldi vagyonelemek, műtárgyak – mindez más elbírálást igényel. Egy papíron nagynak látszó, de nehezen likvid cégtulajdonos helyzete teljesen eltér egy szabad tőkével rendelkező magánszemélyétől. Ráadásul a kijátszás kísértése is valós: a nagyobb vagyonok könnyen aprózhatók szét rokonok között, vagy helyezhetők külföldi struktúrákba. Az adminisztrációs teher és az elkerülési ösztönzők mértéke fogja eldönteni, hogy ez valóban hatékony bevételi forrás lesz-e.
3. Nyugdíjas SZÉP-kártya és 120 ezer forintos minimálnyugdíj
Ez a vállalás két logikát köt össze. Az egyik egy jövedelmi küszöb bevezetése – egyetlen nyugdíjas sem kaphatna 120 ezer forintnál kevesebbet havonta –, a másik pedig egy célzott fogyasztási transzfer, a nyugdíjas SZÉP-kártya. A tervek szerint évi 200 ezer forint járna a 250 ezer forint alatti havi nyugdíjjal rendelkezőknek, évi 100 ezer forint pedig a 250–500 ezer forint közötti sávban élőknek. A kártya élelmiszerre, gyógyszerre, egészségmegőrzésre és pihenésre lenne felhasználható.
A differenciált megközelítés előrelépés: az eddigi, egységesen kiosztott 13. havi nyugdíj a magasabb nyugdíjból élőknek is ugyanannyit adott, mint a rosszabb helyzetben lévőknek. Ez a modell célzottabb – azokra koncentrál, akiknek valóban szükségük van a támogatásra.
A számok ugyanakkor komolyak. Becslések szerint a 250 ezer forint alatti nyugdíjasok száma 2026-ban megközelítőleg 990 ezer fő, a 250–500 ezer forintos sávban pedig körülbelül 1,17 millió ember él. Ha ők megkapnák a tervezett SZÉP-kártyát, az évente mintegy 316 milliárd forintba kerülne – a minimálnyugdíj 120 ezer forintra emeléséhez szükséges kiadással együtt az összes éves költség 450–460 milliárd forintra rúghat. Ennek forrását meg kell teremteni, anélkül hogy más fontos területektől vonjon el pénzt az állam.
4. Kriptószabályozás: a magyar „kapuőr” kivezetése, MiCA-igazítás
A jelenlegi magyar szabályozás tartalmaz egy extra validáló szereplőt: úgynevezett kapuőrt épített be a kriptoeszköz-átváltási folyamatba, ami lényegesen szigorúbb az európai normáknál. Ennek következménye volt, hogy több nagy kriptoplatform – köztük a Revolut – kivonult a magyar piacról, vagy átmenetileg felfüggesztette a kriptós funkcióit.
A TISZA programja szerint ezt a külön magyar réteget ki kellene venni a rendszerből, és a szabályozást az EU egységes MiCA-keretéhez igazítani. Ez azzal járna, hogy azok a szolgáltatók, amelyek európai szinten engedélyezettek, visszatérhetnének a magyar piacra – bővítve a versenyt és a hozzáférhetőséget.
A kockázat is nyilvánvaló: a lazítás némi pluszkockázatot jelent a fogyasztók számára. Ugyanakkor nem kerülhetnénk európai szabályoknál lazább keretek közé – tehát nem vennénk a nyakunkba nagyobb kockázatot, mint amit egy átlagos uniós ország kriptófelhasználója visel.
5. Fejlesztés előtti, tesztelésre épülő innovációs közbeszerzés
Ez a legkevésbé ismert, de talán legizgalmasabb pont. A TISZA innovációs közbeszerzési terve megegyezik az EU-ban „pre-commercial procurement” (PCP) névvel illetett modell lényegével, hogy az állam nem kész, polcról levehető terméket vesz, hanem fejlesztési munkát rendel meg – olyankor, amikor még nincs piackész megoldás.
A folyamat lépcsőzetes, az állami szereplő megfogalmaz egy problémát, több cég kap kisebb megbízást a tervezési fázisra, a legjobbak prototípust fejlesztenek, azt valós környezetben tesztelik, és csak sikeres teszt után jöhet a tényleges, nagyobb volumenű közbeszerzés. Ezzel párhuzamosan a szellemi tulajdon egy része a fejlesztőnél maradhat.
Ez a modell csökkenti az állam kockázatát: nem kell rögtön sok pénzért egy félkész megoldást megvenni. A kísértés viszont itt is fennáll – a tendereket meg lehet írni úgy, hogy az előre kiszemelt szereplők nyerjék meg. Ha a verseny nem valódi és az átláthatóság nem teljes körű, a rendszer éppen azt a problémát termeli újra, amit megoldani hivatott. Ha viszont jól csinálják, ez egy remek ötlet a magyar innováció serkentésére.
