A nyugdíjkérdés a feszített magyar költségvetés és az egyre indokoltabb korhatáremelés árnyékában az egyik legérzékenyebb politikai téma. Mit hozhat érdemben a Tisza-kormány programja a jelenlegi és a jövőbeli nyugdíjasoknak? Bár a tervek komoly segítséget jelenthetnek a legszegényebbeknek, a ketyegő demográfiai bombát lehetetlen hatástalanítani.
A magyar nyugdíjrendszer legnagyobb kihívása régóta az egyre szélesedő társadalmi olló és a legkiszolgáltatottabb rétegek elszegényedése. A TISZA a „Működő és Emberséges Magyarország” programjának keretében – éppen ezt a problémát célozta meg a nyugdíjpolitikájával.
Mit ígér a Tisza programja a nyugdíjasoknak?
A már a választások előtt bemutatott program fókuszában a szolidaritás elvének visszaállítása és a legkisebb nyugdíjból élők felzárkóztatása áll.
A legfontosabb sarokpontok:
- Senki sem kaphat havonta 120 ezer forintnál kevesebb öregségi vagy rokkantsági nyugdíjat.
- A 120 és 140 ezer forint közötti sávban lévők sávos, 6-12 ezer forintos havi extra emelésre számíthatnak, ami közel 140 ezer idős embert érinthet.
- Egy új, célzott juttatási elem, a nyugdíjas SZÉP-kártya bevezetése, amely évi maximum 200 ezer forint értékben (jövedelemtől függően) segítheti az időseket élelmiszer- és gyógyszervásárlásban.
- A párt határozottan leszögezte, hogy megőrzik a 13. és 14. havi nyugdíj intézményét is.
Ezek az intézkedések a Bankmonitor szakértői szerint is pozitív irányt képviselnek a szolidaritás tekintetében, hiszen a rendszer alsó 20-30 százalékát húznák ki a méltatlan helyzetből. Az éremnek azonban van egy másik oldala is: az ár és az időzítés.
Nemes célok, szűk mozgástér
A Tisza Párt nyugdíjakat közvetlenül érintő bejelentéseinek végrehajtása szakértői becslések szerint évi 650–750 milliárd forintos extra kiadást jelentene a költségvetésnek. Ebből a legdrágább egyedi elem a nyugdíjas SZÉP-kártya, amely önmagában 350–400 milliárd forintot emésztene fel évente, míg a 120 ezer forintos minimálnyugdíj és a sávos emelések együttesen további nagyságrendileg 160 milliárd forintba kerülnének. Ha pedig 2029-re a 14. havi nyugdíj is teljes összegben bevezetésre kerül, a Portfolio elemzése szerint az éves pluszteher elérheti az 1200 milliárd forintot is.
Mindez ráadásul egy feszített mozgásterű költségvetés mellett valósulna meg, ezek a reformok – bármennyire is jól hangzanak – nem fognak egyik napról a másikra megvalósulni. Egy ilyen mértékű átalakítást csak hosszú távon, fokozatosan, a gazdasági növekedés és a költségvetési mozgástér függvényében lehet biztonságosan bevezetni.
Hirdetés
Hirdetés
A ketyegő bomba, amit a politika nem tud hatástalanítani
Bár a következő kormány hosszú távon emelheti a nyugdíjakat, ezzel még nem változtatja meg alapjaiban a magyar nyugdíjrendszer pályáját. Az igazi probléma ugyanis nem a politikai akaratban, hanem a demográfiai okokban keresendő.
A magyar társadalom rohamosan öregszik: míg 1990-ben a teljes népesség kevesebb mint negyede, ma már közel egyharmada nyugdíjas korú.
Eközben a születésszámok történelmi mélypontra zuhantak, ez a magyarországira is jellemző felosztó-kirovó rendszerben – ahol az éppen dolgozók járulékaiból fizetik az éppen nyugdíjban lévők ellátását – azt jelenti, hogy egyre kevesebb aktív keresőnek kell eltartania egyre több nyugdíjast.
Ez a nyomás évről évre nő, és a költségvetésen is egyre jobban meglátszik. A nyugdíjkorhatár emelésének réme (amely az EU más országaiban már folyamatban van) éppen ezért lebeg ott kimondatlanul is a rendszer felett.
A Tisza által tervezett intézkedések enyhíthetik a legkiszolgáltatottabb nyugdíjasok helyzetét, de önmagukban nem hozzák el a nyugat-európai életszínvonalat. A matek ugyanis hajthatatlan: a demográfiai folyamatok egy olyan kényszerpályára állították az országot, amihez minden jövőbeli kormánynak alkalmazkodnia kell.
Milyen valódi, rendszerszintű megoldások léteznek?
Ha a fentiek önmagukban nem elegendőek a rendszer megmentésére, akkor mi a kiút? A rendszer egyensúlyba hozására ugyanis az államnak meglehetősen szűk eszköztára van.
A demográfiai trendek (vagyis az öregedő társadalom) megfordítása lenne a legkézenfekvőbb megoldás, például a születésszámok drasztikus emelésével, de ez – ahogy a jelenlegi KSH-adatokból is látszik – évtizedes távlatban is hatalmas kihívás.
Ha nincs elég új adófizető, az államnak előbb-utóbb fájdalmas lépéseket kell tennie:
- emelheti a nyugdíjkorhatárt,
- növelheti a munkavállalókat terhelő járulékokat,
- vagy folyamatosan csökkentheti a nyugdíjak vásárlóértékét (a fizetésekhez viszonyított arányát).
Van azonban egy konstruktívabb, hosszú távú megoldás is: a többpilléres nyugdíjrendszer kiépítése. A nyugat-európai államokban – amelyeket a Tisza programja is példaként állít – a magas időskori életszínvonalat nem kizárólag az állam biztosítja. Ezekben az országokban rendkívül erős a foglalkoztatói (munkáltatói) nyugdíjpillér, valamint a széles körben elterjedt, államilag támogatott egyéni, önkéntes nyugdíj-megtakarítási piac. Ehhez hasonló rendszer egyébként Magyarországon is volt egészen 2011-ig.
Amíg Magyarországon a nyugdíjasok bevételeinek 80-90 százaléka kizárólag a demográfiailag egyre inkább recsegő-ropogó állami kasszából származik, addig hiába számítanak nyugati színvonalú idős évekre.
Ketyeg a demográfiai bomba, de az állami nyugdíj kiegészítésére is van valódi megoldás
Mivel a rendszerszintű, többpilléres nyugdíjreform megalkotása politikai kormányokon átívelő, hosszú távú feladat, az egyéni szintű megoldás továbbra is mindenkinek a saját kezében van. A jövő nyugdíjasai számára az egyetlen biztos kiút az öngondoskodás és a saját nyugdíjcélú megtakarítás felépítése.
Ebben ráadásul az állam is komoly támogatást nyújt a 20%-os (évi maximum 280 ezer forintos) adójóváírás formájában. Minél előbb kezdesz el félretenni, a kamatos kamat elve alapján annál több pénz állhat majd a rendelkezésedre időskorodban.
