Ha nem fektetünk elegendő és megfelelő energiát (vagy éppen pénzt) valamibe, akkor kicsi az esélye annak, hogy valóban elégedettek, netán boldogok leszünk vele. Te elegendő energiát, azaz figyelmet, gondolkozást, tudást és persze pénzt fektetsz abba, hogy megfelelő nyugdíjad legyen? Ebben a cikkben egy olyan szempontját tekintjük át a nyugdíjrendszernek, amelyről viszonylag ritkán esik szó.
Hogyan is volt régen az időskori megélhetés?
Ma jobbára kétféle nyugdíjrendszer (és azok számtalan kombinációja) létezik. Az egyik az itthon is működő felosztó-kirovó (vagy más néven folyó finanszírozású) rendszer, melyben az éppen aktív keresők járulékaiból kell fedezni az éppen nyugdíjasok nyugdíját. A másik az úgynevezett feltőkésített rendszer, ahol az aktív (kereső) életút alatt befizetett egyéni járulékok tartalékot képeznek, s a nyugdíjba vonuláskor abból fedezik az adott személy nyugdíját.
Ez a kétféle rendszer és számtalan kevert verziójuk 100-200 éve működik a világban. De mi volt előtte és nagyon sok fejlődő országban mi van ma is?
Hát nem más, mint a hagyományos családmodell által működő úgynevezett „hagyományos nyugdíjrendszer”. Ez valójában nem más, mint a nagycsaládon belüli kölcsönös eltartási rendszer. Lényege, hogy a gyermekeiket az életük legkorábbi, munkaképtelen szakaszában eltartották a szüleik, majd, amikor a szülők megöregedtek és már nem tudták saját magukat eltartani, akkor a felnőtt, munkaképes gyermekek tartották el őket. A világ népességének nagyobb része számára 100-200 évvel ezelőttig ez volt a „nyugdíjrendszer”, és a fejlődő országok népessége nagyobbrészt még mindig így gondoskodik időskora biztonságáról.
Ez az időben eltolódó kölcsönösség a gyermekek és a szüleik között nagyjából kiegyenlíti egymást, vagyis a szülők először adnak és ezért később kapnak, míg a gyermekek először kapnak és utána adnak. Ez az „adok-kapok” időben annyira elválik egymástól, hogy nem is nevezhetjük cserének. Nem más ez, mint befektetés, mégpedig a szülő a gyermekbe, mint „tőkébe” befektet, s ennek a befektetésnek a hozamát kapja meg idős korában. Emiatt a szülők nagyon erősen érdekeltek voltak a gyermekvállalásban, nevelésben, s lényegében ez látszik ma is a fejlődő országok (különösen Afrika) magas termékenységi adataiból.
Hirdetés
Hirdetés
Hogyan alakul a termékenység napjainkban?
Nézzünk néhány adatot! A teljes termékenységi ráta (angolul Total Fertility Rate, TFR) – kicsit leegyszerűsítve – a nők átlagos gyermekszámát jelenti életük során. 2022-ben a TFR széles skálán mozgott világszerte: a legalacsonyabb Hong Kongban és Dél-Koreában volt, ahol egy nő átlagosan egy gyermeket sem szült (0,7-0,8 körüli a TFR), míg az éppen háború küszöbén álló afrikai Nigéria hosszabb ideje a legmagasabb TFR-t produkálja – a 2022-es érték 6,7 volt. Magyarországon a ráta 2022-ben 1,58 volt, ez 2023-ra várhatóan kicsit alacsonyabb lesz.
A hagyományos nyugdíjrendszer egyértelműen ösztönözte tehát a gyermekvállalási hajlandóságot, hiszen a népesség legnagyobb része számára a gyermeknevelés volt szinte az egyetlen hosszú távú befektetési lehetőség. Persze akkor sem ezen levezetés mentén tekintettek a gyermekvállalásra, de tény, hogy jobbára működött a dolog. (Idős korában a kevés számú nagyon jómódú természetesen nem a „gyermekeiből” élt meg (és él meg ma sem), ők a vagyonukból, annak hozamából éltek/élnek életük minden szakaszában.)
A lényeg tehát, hogy a hagyományos nyugdíjrendszer és a magas termékenység kölcsönösen meghatározták egymást: az időskori megélhetés (nyugdíj) szinte kizárólag a gyermekvállalástól függött.
Ma a fejlett nyugati világban leginkább az irodalmi művekből szerezhetünk némi ismeretet arról, hogy alig 5-8 generációval ezelőttig az üknagymamát hogyan tartotta el a dédnagypapa. Az iparosodással, a hagyományos családmodell megszűnésével, majd a világháborúk pusztításai miatt a hagyományos nyugdíjrendszer megszűnt, és kialakult a bevezetőben említett két rendszer.
Hogyan változott mostanra a nyugdíjrendszer?
Az első kötelező és átfogó nyugdíjrendszer 1929-ben lépett életbe Magyarországon, ekkor még egyéni számlákon gyűjtötték és kamatoztatták a nyugdíjra valót. A II. világháború azonban felemésztette a nyugdíjvagyont, 1945-re szinte semmi nem maradt a nyugdíjkasszában. Az új, szocialista rendszer számára azonban fontos volt a társadalombiztosítás, így 1947-ben bevezették a mai rendszer alapjául is szolgáló felosztó-kirovó (folyó finanszírozású) rendszert.
A folyó finanszírozású nyugdíjrendszer kicsit hasonlít a hagyományos nyugdíjrendszerre, de csak kicsit. Itt is az aktívak, tehát a „gyerekek” tartják el az időseket, tehát a „szülőket”, de nem családi, hanem generációs szinten. A gond az, hogy ami családi szinten működött, az generációs szinten már nem. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer ugyan feltételezi, hogy lesznek majd gyerekek (új aktív keresők) és a rendszer függ is attól, hogy valóban lesznek-e, de a nyugdíjrendszer maga nem ösztönöz arra, hogy valóban megszülessenek a gyerekek elegendő számban.
A mai magyar helyzet alapvető problémája, hogy stagnáló vagy csökkenő létszámú járulékfizető (azaz aktív kereső) befizetéseiből kell finanszírozni a stabilan növekvő létszámú és átlagosan egyre hosszabb ideig élő nyugdíjjogosultak számára a nyugdíjakat.
Miként működik mindez a feltőkésített rendszerben?
A feltőkésített nyugdíjrendszer logikájában hasonló a régi nagyon jómódúak vagyonfelhalmozására. Ám ma már az így felhalmozott nyugdíjvagyon általában nincs akkora, amit még örökül is hagyhatnának az érintettek, hiszen idős korukban azt jobbára fel is élik. Tehát a feltőkésített nyugdíjrendszer nem igényli közvetlenül a gyermekbe való befektetést, vagyis a gyermekvállalást. A gyermeknevelés – mint azt jól tudjuk – komoly erőforrásokat von el a szülőktől, nyugdíjat is kevesebbet kap az, aki gyermeket nevel és nem dolgozik helyette.
Akkor hogyan tovább?
A magyar nyugdíjrendszer sok sebből vérzik, gyors és tökéletes megoldás nincs. Sok cikk, tanulmány, szakértői értekezés lát napvilágot arról, hogy milyen lehetséges megoldások vannak, de hogy konkrétan mi zajlik pontosan a háttérben, nem tudjuk. Mit vállalt a magyar kormány a nyugdíjreform tekintetében az Európai Unió felé?
- Egy független nemzetközi szakértőgárda jelentést készít a magyar nyugdíjrendszer közép- és hosszú távú pénzügyi fenntarthatóságáról, és konkrét szakpolitikai javaslatokat készít.
- Ennek figyelembevételével a kormány a nyugdíjrendszer módosítására vonatkozó szakpolitikai javaslatcsomagot dolgoz ki, amit részletes hatásvizsgálat és törvényalkotási javaslat követ.
- A nyugdíjrendszert módosító jogszabály hatálybalépésének határideje 2025. március 31.
Mit tehetünk mi magunk – magunkért?
A magyar helyzet speciális vonása, hogy az MNB adatai szerint a magyar nyugdíjasok bevételeinek mintegy 90%-a az állami nyugdíjból származik, tehát túlságosan is csak egy lábon állunk a nyugdíjak esetében!
Adjunk tehát többet, hogy többet is kaphassunk – gondoljunk többet magunkra, fektessünk több energiát, pénzt már most abba, hogy majd később elégedettebbek lehessünk. (És szükség esetén még a gyermekeinket is támogathassuk…)
