Adómentességgel jutalmazhatják a hosszú távra lekötött megtakarítások lakáscélú felhasználását – tette közzé múlt héten a Nemzetgazdasági Minisztérium. Az azóta napvilágra kerülő új információkat értelmezzük, habár továbbra is nagyon sok kérdés megválaszolatlan.
Egyre röpködnek a találgatások, hogy mire gondolhatott a költő a Nemzetgazdasági Minisztérium múlt heti közleményében. Nagy Márton minisztériuma reagált a pletykákra, és helyretette, hogy miként kell értelmezni a sejtelmes gondolatokat. Az új információk birtokában kiszámoltuk, hogy vajon mekkora támogatást jelenthet a közelgő intézkedés az átlagos megtakarítók számára.
Szó sincs arról, hogy a kormány rátenné a kezét a megtakarításokra
A magánnyugdíjpénztári rendszer nagyszabású „átalakítása” óta széles körben elterjedt az a téves aggodalom, miszerint az államnak lehetősége van szabályozói eszközökkel államosítani a privát megtakarításokat. Ez természetesen nem igaz: a bankszámlákon, értékpapír-számlákon vagy egyéb megtakarítási formákban tartott befektetéseket semmilyen hasonló beavatkozás veszélye nem fenyegeti.
A múlt heti sejtelmes közlemény megjelenése után bizonyos platformokon ismét felütötte a fejét a fenti aggodalom, ami szükségessé tette a Nemzetgazdasági Minisztérium újbóli megszólalását. Az NGM új közleménye határozottan eloszlatta ezt a tévhitet, és megalapozatlan híreszteléseknek titulálta a leendő intézkedés kapcsán államosításról fantáziáló sajtóhíreket.
Hirdetés
Hirdetés
Egy opcionális lehetőség lesz a lakáscélú felhasználás
A Nemzetgazdasági Minisztérium második, pontosító közleménye hangsúlyozza, hogy a hosszú távra lekötött megtakarítások lakáscélú felhasználása kifejezetten a megtakarító döntése alapján, opcionálisan lesz megvalósítható. Tehát nem valamiféle kötelező programról van szó, mindössze rugalmasabbá teszik az érintett befektetéseket, amennyiben a megtakarító otthonteremtési célt szeretne belőlük megvalósítani.
A legtöbb konkrétumot még mindig homály fedi
A téma elemzését felettébb megnehezíti, hogy a részletszabályok még egyáltalán nem ismertek. Többek között azt sem tudjuk, hogy mely megtakarítások lesznek érintettek, és milyen típusú adózási könnyítéseket élvezhetnek majd a lakáscélú felhasználás mellett döntő megtakarítók. Egyelőre arra következtethetünk nagy biztonsággal, hogy bizonyos adóköteles megtakarítások esetében részben vagy egészben elengedik majd az adófizetési kötelezettséget, illetve megszüntetik a jelenleg fennálló, idő előtti felhasználásra vonatkozó egyéb szabályozói korlátokat, feltéve, hogy a megtakarítás „feltörése” lakásvásárlás céljából történik.
Mennyi pénzhez juthatnak így hozzá a megtakarítók?
Maradva a sajtóban leggyakrabban emlegetett nyugdíjcélú megtakarításoknál, érdemes vetnünk egy pillantást az aktuális számlaegyenlegekre. A Magyar Nemzeti Bank friss adatai alapján a leginkább transzparens önkéntes nyugdíjpénztári (ÖNYP) szektorban kb. 2 millió forintra tehető az egy főre jutó átlagos megtakarítás. Amennyiben tehát a nyugdíjpénztári megtakarítások érintettek lesznek, akkor a pénztártagok átlagosan legfeljebb 2 millió Ft körüli összegről dönthetnének úgy, hogy adómentesen felhasználják lakáscélra.
Kérdés, hogy ez az összeg tud-e döntő tényező lenni egy lakáscél megvalósításánál, tekintve, hogy Budapesten már 1 millió forintos átlagos négyzetméterárakkal találkozhatunk. Ez azt jelenti, hogy egy 60 négyzetméteres fővárosi lakás 60 millió forintba kerül, míg az önkéntes nyugdíjpénztári tagok 2 milliós számlaegyenlege átlagosan 2 négyzetméter megvásárlását tenné lehetővé.
Nem az adó elengedése, hanem a rugalmasság segíthet sokat
Az esetleges adómentesség előnyének megbecsléséhez nézzünk egy életszerű példát, melyben valaki 11 évvel ezelőtt lépett be egy önkéntes nyugdíjpénztárba, havonta 10 ezer forintot fizetett be a számlájára, és igénybe vette a 20%-os állami támogatást is. Ez esetben – évi 5%-os hozamot feltételezve – mostanra 2,1 millió forintja gyűlt össze a megtakarítási számláján, amiből kb. 600 ezer forint a megtermelt befektetési hozam.
Fontos tudni, hogy az önkéntes nyugdíjpénztárak esetében 10 év után egy alkalommal, majd három évente újabb egy-egy alkalommal adómentesen felvehető a megtermelt hozam. A fenti példában tehát durván 600 ezer forintot már a mostani szabályozás értelmében is elkölthetne lakáscélra a pénztártag.
Ha viszont a tőkét is szeretné kivenni a pénztárból, azt sokkal nehezebben teheti meg, és ilyenkor adóznia is kell, mégpedig egy meglehetősen bonyolult szabályrendszer szerint. A 2008-ban vagy annál később teljesített, de 10 évnél nem régebbi befizetések egyáltalán nem kivehetők. Ezzel szemben a 2008-ban, vagy annál később teljesített, és 10 évnél régebbi befizetések felvétele lehetséges, azonban az eltelt időtől függő adókulcs terheli.
A fenti példában az 1,6 milliós tőkéből ma csak 120 ezer forint lenne felvehető, és abból is 30 ezer forint adót (a felvett összeg kb. 25%-át) be kellene fizetni, így végül 90 ezer forintot tehetne zsebre a megtakarító. Jó hír viszont, hogy ez – más megtakarítások működésével ellentétben – nem vonja maga után a kapott állami támogatások elvesztését.
Látható, hogy az önkéntes nyugdíjpénztári tagok számára nem az adó elengedése, hanem a rugalmassá tétel jelenthetné az érdemi könnyítést. Hiszen a példában szereplő megtakarító a mostani szabályozás szerint is a 2,1 milliós egyenlege harmadát felvehetné bármilyen célra, és csak minimális mértékű adót kellene fizetnie. A fennmaradó kétharmad rész viszont egyáltalán nem hozzáférhető, ami sokkal nagyobb akadályt jelent.
Vajon megtarthatnák az állami támogatást az érintettek?
Habár az önkéntes nyugdíjpénztári szektorban az állami támogatás elvesztése a speciális adózási szabályok okán nem merül fel, más megtakarításoknál éppen ez a kulcsfontosságú kérdés. Aki például egy nyugdíjbiztosítást vagy egy NYESZ-t szeretne idő előtt „feltörni”, ő nem csupán az elért hozamokat terhelő adófizetési kötelezettséget veszi a nyakába, hanem kénytelen visszafizetni a múltban kapott adóvisszatérítéseket is, mégpedig büntetőkamattal megfejelve!
Ha a lakáscélú feltörés esetére ezt nem enyhítenék, akkor feltehetően sokkal kevesebben élnének majd a lehetőséggel. Hiszen nem feltétlenül érné meg bizonyos adózási előnyök kihasználása, ha cserébe több százezer forint állami támogatást és büntetőkamatot kell visszafizetni. Aki például egy nyugdíjbiztosítási szerződésre 8 éven keresztül befizetett havi 20 ezer forintot, és igénybe vette az SZJA-visszatérítést, ő egy nyugdíjba vonulás előtti feltörés esetén több mint 400 ezer forint támogatást kénytelen visszafizetni, míg a hozamokból reálisan 50-60 ezer forint nagyságrendű adót kellene befizetnie. Értelemszerű, hogy az utóbbi összeg elengedése nem lenne elegendő, ha az előbbi tétel továbbra is terhelné a lakásvásárlás felé kacsintgató megtakarítókat.
Lehet-e számottevő hatása annak, ha megmozdulnak a megtakarítások?
Az is nagy kérdés, hogy az ingatlanpiac egészéhez viszonyítva mekkora pénzügyi hatása lehet az öngondoskodási célú megtakarítások esetleges „kiengedésének”. Egy szokványos évben 100 ezret jócskán meghaladó tranzakció (adásvétel) történik Magyarországon, az átlagos vételár pedig meghaladja a 30 millió forintot. Ezek alapján a lakóingatlanpiacon évente megmozduló összeg nagyságrendileg 4.000 milliárd forintra tehető.
Elméletileg tehát igen nagy hatása is lehetne annak, ha az öngondoskodási termékekben tartott, ugyancsak több ezer milliárd forintos összeg megjelenne az ingatlanpiac keresleti oldalán. De arra természetesen semmi esély, hogy minden megtakarító egyszerre döntsön úgy, hogy lakást szeretne vásárolni. Sőt, még ha ezt is tennék, akkor is jellemzően messze a belépési küszöb alatt találnák magukat, hiszen a fentebb említett pár millió forintos egy főre jutó megtakarítás közel sem elegendő még egy ingatlanvásárláshoz szükséges önerő felmutatásához sem.
Éppen ezért félrevezető módszer lenne olyan számításokat készíteni, miszerint a megtakarítási állomány adott hányadának megmozdulása számottevő ingatlanpiaci hatáshoz vezetne. Még ha az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítások 5%-a (kb. 100 milliárd forint) mozdulna is meg, amely akár 2.000 nagyvárosi lakás megvásárlását tenné lehetővé, az valójában 50.000 különböző megtakarító között oszlik szét. Tehát elvileg 25-ösével kellene összeállniuk (ami nyilvánvalóan nem fog megtörténni), és még akkor is csak 1-2%-kal mozdíthatnák felfelé az éves tranzakciószámot.
Az már egy reálisabb forgatókönyvet ad, ha a hitelfelvétel lehetőségét is figyelembe vesszük. Ez esetben úgy történhet a megtakarítások kivonása, hogy valaki eredetileg is lakáscélt szeretne megvalósítani, és például a kiszemelt ingatlanhoz szükséges önerőből hiányzik 2 millió forintja. Számára kézenfekvő megoldás lehet, hogy felhagyjon az öngondoskodással, feltörje a meglévő megtakarítását, és abból pótolja ki a fennmaradó összeget. (Ha azt is mellétesszük, hogy például az önerő háromszorosát megkapja a banktól lakáshitel formájában, akkor összességében 8 millió forinttal drágább lakást tudna így megvásárolni.)
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy ha valóban a nyugdíjcélú megtakarítások feltörését tenné lehetővé az új intézkedés, annak viszonylag mérsékelt hatása lehet az ingatlanpiacra. Biztosan lesznek olyan vevők, akik számára megkönnyítené az otthonteremtést a számlaegyenlegük felszabadulása. De az kevésbé tűnik életszerűnek, hogy széles rétegek hirtelen feladják az előtakarékosságot, és pusztán az adóelőny kihasználása céljából törekedjenek megvalósítani egy korábban nem létező lakáscélt.
Továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy a megtakarítók okkal kezdték el az öngondoskodást. Ezekre a megtakarításokra nagy szükségük lesz akár nyugdíjas korukban, akár más kitűzött céldátum elérkezésekor, ezért érdemes kétszer is meggondolniuk, hogy biztosan „téglára” akarják-e költeni a későbbi megélhetésükre szánt összegeket.
